here i am, again. meh.
 Fogalmam sincs, miért angolul írtam le a bejegyzés címét. De tényleg.
 Ez már a 451278236547945. blog, amit elkezdek, és nem tudom, ez most meddig fog tartani (azért arra, ami másfél évig működött szünet nélkül - !!! -, egy iciripicirit büszke vagyok, meg minden). Csak úgy firkálok bele, mert amúgy szeretem ezt csinálni. Írni nagyon zsír dolog, és a blog pont jó, ha nincs ihletem (márpedig most nincs, eh).
 Túl sok a zárójeles mondat. Mindegy.
 Emlékszem anno lelki szemetesnek használtam a blog lehetőségét, valahogy nem tudatosult bennem, hogy ezt így mindenki láthatja, akit erre sodor a' zinternet szele, és a fél blogger közösség elkönyvelt picsogós kislánynak, a másik féllel meg egész jóban voltam. Már akire rá mertem írni.
 Ja, az elmúlt három évben nagyjából annyiban nem változtam meg, hogy még mindig imádok írni (csak azóta fejlődtem, de még mindig van hova), szeretem a történelmet (csak ő nem szeret engem azokkal a k#&!@ évszámokkal), és még mindig beszari vagyok, ha így direkte rá kell írni az emberekre (pedig utcán simán leszólítok valakit valami ordenáré baromsággal, "merhogy' úccse' ismer, mi ez nekem"). Már ami így a belső tulajdonságokra vonatkozik.
 Már egy éve nem blogoltam, szerintem tök jól bírtam, anno volt, hogy havonta más és más oldalt nyitottam. A vicces, hogy alapból azért kezdtem bele, mert szeretek oldalt szerkeszteni meg HTML-kódokkal babrálni, de egy téma sincs, ami úgy annyira érdekelne, hogy oldalt nyissak neki - pláne, hogy azon kívül úgyis lesz még hatmilliárd-huszonnyolcezer, ugyan azzal a tartalommal, aztán jön a cicaharc, hogy kié a jobb. A blogon meg én vagyok ugye (captain obvious flies away~), szóval akár még egyedi is lehet.
 Tekintsünk el attól, hogy veszett unalmas vagyok. Elrontaná az idillt (bár tökmindegy, valószínűleg ez az egész blogbejegyzés olyan, mintha magammal beszélgetnék).
 ZÁRÓJELES MONDATOK MINDENHOL. De muszáj hozzáfűznöm valamit a dolgokhoz. Na jó, szerintem áttérek más témára, ez a bevezetősdi nagyon fárasztó ám.

 Szeretek Vácon kóvályogni, betalál minden idióta minket. Valamelyik nap is csak a TESCO-ig akartunk eljutni, vártunk a buszra, és minden lehetséges nem kívánt objektum kiszúrt minket, mi pedig már ott fuldokoltunk a röhögéstől attól a tömény intelligenciabombától, amit ránk dobtak. Csodás volt, tényleg.
 Amúgy hamarosan itt a con, és egyre jobban várom. A lényeg, hogy ne essen, mert akkor úgy gyengéden megszívom. Lassan el is készülök (hát jó lassan, nem tartok a ruhával még sehol), de legalább a lencsén kívül minden megvan, és beleszerettem ebbe a parókába. Mondjuk a varrás még könnyebb lesz (dehogy, annyi drótot kell belevarrnom, hogy vihetnek a vastelepre), a fegyverrel szenvedek. Életemben először csinálok ilyet, szóval valahol mondjuk megérthető, gondolom. Az alapanyagok már mindenhez megvannak, szóval rajtam áll vagy bukik minden *drámai zene a háttérben*. Már csak az a lényeg, hogy ne legyek túl ocsmány benne (mondjuk szerzek egy "kawaii-as-fuck" maszkot, az kiküszöböli a problémát).
 És akkor még tanulnom kéne kémia TZ-re, meg ilyen apróságok.
*önsajnáltató topic off*
 Hamarosan itt a születésnapom is. Valahogy időközben elveszett a varázsa, régen számoltam vissza a napokat és mindenkit azzal ostromoltam, hogy "na mit kapok szülinapomra? hm? MIT KAPOK?! MONDD EL!", most meg (mondjuk ez annak köszönhető, hogy rendre nem tudom, hanyadika van), képes lennék normális napként túlélni. Mert végülis csak egy szimpla nap, bár tavaly azért meglepett, mikor a folyosón feldöntöttek, hogy "BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT ENEE~!", és annyira bevertem a fejem, hogy kellett egy jó tíz perc, mire sikerült agresszív állatból szimplán dühössé válnom. Az én szerencsém, ja. De azért valahol mélyen örültem neki.
 Ezzel a boldogságos végszóval visszatérek a smirgli és glett csodálatos világába.