...tyű
 Na hű, várjunk, ez nehéz menet lesz.
 Többnyire azért, mert az elmúlt hetem borzasztóan mozgalmas volt (alig aludtam, hát értitek, ÉN ALIG ALUDTAM, aki már majdhogy' narkolepsziásnak számít és futás közben elszunyálok - de nemhogy' elmennék kidőlni, nem, én inkább írok [megj.: a bejegyzés elkezdése óta amúgy először bealudtam a gép előtt, aztán másnap hajnali egykor folytattam, és megint sikerült kiütni magam, szóval nehéz szülés volt ez a dolog]), de lövésem sincs, hogy így most wat, mit írjak le, mert ez ilyen "át kell élni"-dolog, én meg, ha elkezdek valamit mesélni, az ősemberektől kezdem, kitérek minden részletre, nem bírok röviden magyarázni.
 Hát na, mint például most (nem érdekel a Hát-szabály, öntörvényű vagyok meg minden, szóval én most így írom le)
 Előre látom, hogy rengeteg zárójeles mondatom lesz.
 Tehát.
 A con utáni hetem arról szólt, hogy "úristen jöjjön már a nyári, hát ez rohadt jó volt, emlékszel mikor rossz házba mentünk, ja az poén volt, ki kell találni mit cosplayezünk következőnek (megj.: azóta megvan a terv, nagyon cuncus a dolog, előre látom hogy júliusban sírni fogok, hogy "HOOOGY CSINÁLJAM MEG EZT MEG EZT HOGY JOBB LEGYEN", de azért könnyebbnek és badassabnak ígérkezik, mint ami a mostani tavaszin volt.)", meg ilyenek, vártuk az érettségi szünetet, szörnyülködtem hogy mennyire vállalhatatlan arcberendezésem van a fotókon (MIÉRT UTÁLNAK A FÉNYKÉPEZŐGÉPEK, MIÉRT, most komolyan, mit ártottam én nekik, nem értem), aztán kockultam (többnyire), az érettségi szünetben nagyon változatos volt a program, mert átmentem Mitukihoz kockulni (!!! - most mondjátok, hogy nem tiszta izgalom és kaland az életem), sétálni, meg ilyen nagyon adrenalindoppingos dolgokat csinálni.
 Ja, azt kihagytam, hogy azelőtt két nappal Himével felmentünk Bp.-re, teáztunk, végigsétáltuk a WestEnd tetejét, galambháborút robbantottunk ki (voltak verebek is, de csórik nem voltak túl nagy fölényben, meg egy feketerigó, ő volt a kívülálló, annyira nem izgatták egy ideig a kiskörömnyi méretű sültkrumplik), megvitattuk az élet nagy dolgait, meg ilyesmi. Eredetileg mangát akartunk venni, mert az itteni Libriben nem volt meg az a kötet, amit keresett, de elcsesztük, mert Pesten sem, szóval mindent megvettünk, csak azt nem, amit alapjáraton szeretett volna.
 Sétálgattunk a boltokban mint valami turisták, találtunk egy igen félreérthető katicás fülbevalót (ami illett volna ahhoz a mikulásszoborhoz, amire akkor akadtunk rá, mikor én néztem karácsonyra valami apróságot mindenkinek, már kész gyűjteményünk lehetne, ha az ilyeneket mindig megvennénk), de nagyjából ennyi (ja, meg 16.000.- volt egy akkora plüss, mint az öklöm, ráadásul félre volt varrva a szeme, hát tiszta jó üzlet, nem?).
 Aztán  hazavergődtem (Hime visszakísért Vácra, mert ja, nem tudok vonatozni, és ez most komolyan nem vicc, bármilyen tömegközlekedési jármű kicsi vagy épp nagy[obb] megállójában feltalálom magam, de a vonatállomásokon nagyjából 10 másodperc elég, és képes vagyok totálisan elveszni, mint anno a közlekedési múzeumban, de ez egy másik sztori), másnap ugye a Mitukis látogatás, aztán újra mentem a fővárosba, és Újpesten aludtam, hogy na, akkor két legyet egycsapásra; másnap reggel később kelhetek, mert nem kell bevonatoznom még a nyugatiba is, hogy aztán tovább utazzam, helyből indulhatok osztálykirándulásra, plusz akkor már azt is megnéztem, milyen helyre költöztek Zsóék (ja, meg vettem egy cipőt is magamnak, mert a másiknak kilyukadt a talpa meg minden nyűgje volt már, örültem, hogy nem hagytam ott félúton a talpát meg ilyenek, de imádtam azt a csukát *sob* a fekete vászoncipő meg esős időben nagyjából annyit ér, mintha zokniban sasszéznék).
 Ez a mondat cseppet hosszabbra sikeredett a kelleténél érzéseim szerint. Na mindegy.
 Egész jó volt, pofás kis lakás, minden ott van a közelben - legalábbis amennyit láttam azalatt a 10 perc alatt, amíg kiugrottunk Himéért, mert amúgy bent gubbasztottunk a szobájában.
 És összecsuklott alattunk az ágy.
 És beszorultam, de csak én, mert Zsó még ki tudott ugrani, a laptop meg csak repült. MOST MONDJÁTOK, HOGY NEM VAGYOK SZERENCSÉTLEN. Pftttttth. A röhögésnek egy azon szintje kapott el minket, hogy én önállóan nem bírtam kivergődni, ő meg levegőt is alig kapott, nemhogy ki tudjon engem bányászni, de végül sikerrel jártunk, aztán félszavakat sípolva megpróbáltuk kimatekolni, hogyan kéne visszapattintani az eredeti formájába az ágyat, ott szenvedtünk vagy tíz percig, mire sikerült rájönni.
 Aztán ugye megérkezett Hime (tiszta extázisban adta elő, hogy ő bizony hozott befőttet a kirándulásra, mennyire jó lesz, hogy meg tudja kajálni, aztán másnap a vonaton vette észre, hogy szilánkokra törte a befőttesüveget, mikor földhöz vágta a táskáját, a táskája átázott, Zsóval ott takarították a romokat én meg bajtársiasan körberöhögtem őket, szóval csak a szokásos), kiröhögött minket, este még Beugróztunk, éjfélkor kajáltunk (nincs is jobb időpont az evésre, szerintem sem), ők még vízipipáztak egy cseppet, aztán úgy határozott Zsó, hogy Himével mi ketten alszunk az ágyon, mert vendégek vagyunk meg ilyesmi, ő meg ellesz aznap este a matracon.
 Ennek a vége az lett, hogy szegényt kirugdostam magam mellől, úgyhogy végül csak én aludtam ott, ő meg lekényszerült Zsó mellé a matracra, aztán reggel arra kelek, hogy a lábam valahol lóg a nagyvilágba, meg szét vagyok terülve mint akit a padlóra küldtek, mellettem meg sehol senki, a földön lévő pokróchalom meg nagyobbnak tűnik mint lefekvés előtt.
 Mint kiderült, még mindig ökörségeket beszélek álmomban. Ha épp nem valami szürreális, tök értelmetlen maszlagot tolok be, akkor veszekszem az emberekkel, és én ezekre másnap reggel ugye nem emlékszem. Hogy miért vagyok egy utolsó kötözködő mocsok álmomban (legalábbis az elmesélések szerint talajbunkó vagyok ilyenkor), arra amúgy mai napig keresem a választ, de még nem jutottam túlságosan előre.
 Aztán kelés, készülés, a vállam csak 436826482437 alkalommal szakadt le a két táska alatt, mert én nem két napra, hanem két évre készültem fel, tiszta túlélő-csomag volt nálam, hűtőszekrény meg varrógép plusz komplett nappalibútor, ilyen tök hétköznapi kirándulócuccok.
 A vonatút nagyon jó volt, mármint komolyan, az osztályfőnökön is kiütköztek az emberi tulajdonságok, aztán, mert arról vagyok híres, hogy bármiféle baleset nélkül tudok tök hétköznapi dolgokat csinálni, felálltam a vonaton megérkezéskor, hogy akkor leszállás - és úgy bevertem a csípőmet, hogy bekönnyeztem, konkrétan minden testnyílásom összeszorult egy pillanatra, káromkodtam mint egy kocsis valami durván sípolás felé mutálódott hangon, és mostanra olyan véraláfutásos lila hupli keletkezett a helyén, hogy megnézni is fájt, nemhogy' még arra az oldalamra feküdni.
 Tehát azt is tudjuk, hogy nekem már a felállás is veszélyes, ezzel azért jó tisztában lenni, a végén még történik valami nevetséges baleset ha nem figyelek, például elcsúszok egy vízcseppen és kitöröm a nyakam egy triplaszaltót bemutatva, vagy valami hasonló.
*"nime eszeveszetten béna" c. rovatunk a végéhez érkezett*
 Beszabadultunk a szállásra, ami amúgy meglepően kulturált volt, mármint tényleg, tiszta meg minden, nem mállott a vakolat, és ami a tavalyihoz képest óriási előny, hogy nem voltak patkányok, nem volt koedukált, zárhatatlan ajtajú mosdó és nyílt fürdő, szóval ja, felüdülés volt.
 Szórakoztunk, dumálgattunk, vízipipáztak (again, hát olyan füst volt bent hogy két méterre nem láttunk el, mert az elmésebbik fele berezelt, hogy jön az osztályfőnök, és becsukták az ablakot [teszem hozzá a főnök amúgy tényleg bejött abba a füstbe, amit vágni lehetett, de nagyjából annyira zavarta a dolog, mintha épp nem nyerte volna meg a lottót, szóval teljesen természetes dologként kezelte, hogy a levegő kisebbségnek számított a szobában], aztán meg végül becuccoltak a mosdóba, hogy mi legalább kapjunk levegőt, de utána a mellékhelyiség nagyjából 3 óráig oxigénmentes övezetnek minősült), elmentünk strandolni, a szerencsétlenebbik fele meg csak ült bent és nézte őket, aztán mi heten visszareppentünk a szállásra folytatni az addigi dolgokat, mert a "strandolást" (ez erős kifejezés amúgy) meguntuk.
 Aztán igazából jött az izgalmasabb része, este volt egy órás kis osztályösszekovácsolós vetélkedőszerűség, utána meg mindenki szétszéledt (és újra egyesült az alkohol osztályban lévő összetartás címe alatt), meg hát kezdődtek a tipikus középiskolás osztálykirándulásos dolgok, ami nem feltétlenül való ide, az érdemlegesebb része semmiképp. D: Utána pedig kisebb-nagyobb megszakításokkal végigaludtam a hazautat, az átszállásnál meg csak 5 embert taroltam el a táskáimmal, szóval tiszta büszke voltam magamra, hogy nem csináltam gyalogos tömegbalesetet a pályaudvaron.
 És most mondanám, hogy na akkor képek, mert kismillió van, de a legtöbb olyan, hogy a szűk társasági körből valaki biztos állkapcson térdelne és mellé még puszta baráti szeretetből hasba is öklözne, hogy ugyan szedjem már le, szóval ez nem jött össze - ha cenzúráznék is, annyit kellene kiretusálnom/kitakarnom valami effekttel, hogy értelme nem lenne felrakni, ezek tényleg ilyen "ha ez napvilágot lát, ki kell irtanunk az emberiséget"-kategória.
 De legalább megpróbáltam! Azért az haladás.