Pofátlan vagyok. Mindig is az voltam, hogy őszinte legyek, folyton kimagyaráztam magam a saját hülyeségeimből és soha nem érdekelt, hogy utána egy büdös bunkó parasztnak néztek, mert még így is sikerült stílusosan távoznom, és megmondom, én erre büszke vagyok.
 Igazából nem tudom, minek írok ide ennyi idő után, teljesen értelmetlen. Annyiszor nekiültem már ennek a bejegyzésnek, de soha nem sikerült a végére érnem, mindig meguntam, volt jobb, érdekesebb, amit írhattam volna. Talán csak magamnak akarom lezárni ezt az egész mizériát. Bármikor, mikor abbahagytam egy blogot, csak letöröltem minden adatot és kész, nem szenvedtem vele tovább, aztán valahol máshol újrakezdtem, egy ideig ment is, évekig akár, és újra abbahagytam. Most döntöttem úgy, hogy befejezem. Mármint végleg, és saját magamnak is hagyok egy jelet, hogy hülyeség újrakezdeni.
 18 lettem a napokban, egész pontosan egy hete lesz holnap és kurvára semmi sem változott azon kívül, hogy nem kuncogok magamon, mikor tanulás közben eliszogatom a sörömet kis nyugodtan vagy épp néha legurítok egy kerítésszaggatót a családdal és elbeszélgetünk olyan dolgokról, amik egész héten nyomtak minket.
 De amúgy meg minden baromira megváltozott, ha nagyobb időintervallumot nézek. Eltűnt az a fellengzős kis senki, aki voltam, helyette egy olyan senki lettem, akire valamilyen szinten büszke vagyok. Jellemezni sem nagyon tudom, igazából nem is akarom.
 Nem tudom mire akarok kilyukadni. Nem tudom minek írom még ezt mindig. Nem is fontos.
 Egyre rosszabb az egészségem, de én egyre kitartóbb vagyok. Talán műtenek. Talán nem. Érdekel és nem is. Néha zokogok, néha meg nevetek azon, hogy milyen buta vagyok, hisz rengeteg mindenem van, amiért megéri küzdeni. Most épp az előbbi van, kéne egy zsepi, de holnap már nevetni fogok reggel a vonaton mikor találkozok a barátaimmal, akik segítenek kinyitni azt a kurva kólásüveget, mert szarok a csuklóim, és nem a világ legnagyobb sajnálatával néznek rám, mert megszokták. Szeretem azokat az embereket, akikkel körül vagyok véve. Nagyon. Talán ők is engem.
 Nem szeretek káromkodni, de néha olyan ízesen jön az ember szájára vagy ujjára, vétek kihagyni. Ez is a nyelv része végtére is, használjuk bölcsen, nemde?
 Kicsit fáradt vagyok, többnyire szellemileg. Néha jó lenne pihenni, mondjuk egy évet. Vagy többet. Igen, nem lenne rossz.
 Elkezdtem angolt tanítani, tanítgatni. Elkezdtem rendesen tanulni a japánt. Vannak terveim és céljaim. Apám 14 év után meglátogatott magától, bár ennek nem örülök, de ez is egy mérföldkő ha úgy vesszük.
 Jajj, sok dolog van és még mennyi lesz, én meg folyton megakadok és kitörlöm a mondataim, mert nincs értelme leírnom őket. Semmi sem változott, holott mégis, és ezt nem ilyen formában kellene megosztanom. Szeretek mesélni - írásban is, de a saját életemet és tapasztalataimat nem. Annál szeretem látni, mások miként reagálnak. Szeretem látni az arcokat, amikor magamról beszélek. Szeretem látni a kiülő gondolatokat. Ez egy jó dolog, nem?
 Szóval végeztem.