Na várjatok, most így az elején kisírom bánatom, aztán leírom nagyon tömören, amit akarok, és zúznom kellene cp-t csinálni.
 Tehát pont ez a lényeg, szerintem én a héten skippelem ezt az alvás dolgot (életem legdurvább beáldozása, tudniillik nálam az alvás még az evést is megelőzi és szorosan követi a család/barátok halmazt), mert ugyan a ruhám készülget (és fasza lesz, hogy őszinte legyek), de a botom valami gyász, hát ránézek és elsírnám magam. SOHA - TÖBBÉ - CSIRICSÁRÉ - BOTOT. SOHA. (< ez a tripla kiemelés remélem elég hangsúlyosan közvetíti az érzéseimet.) A továbbiakban maximum kardot vagyok hajlandó csinálni, azt még talán sikerülne is úgy, hogy megelégedjek vele úgy-ahogy. Ráadásul elfogyott a dekorgumim, csodás érzés volt ezzel szembesülni, mikor végre beizzítottam a ragasztópisztolyt.
 Borzasztó lesz, de nem érdekel. Lesz nálam rosszabb fegyver-ügyileg (ez most nagyon köcsögül hangzott, de hát mit tegyek, ez tény, mindig van lejjebb, ahogy feljebb is, meg ilyen életbölcsességek, amikbe a fejem is megfájdul), szóval ja, megpróbálok megbarátkozni a tudattal.
 Hogy a szárnyakat hogy fogom a botra erőszakolni, az amúgy egy tök jó kérdés, mert fingom sincs. Amúgy úgy dumálgatok itt a cp-ről, mintha világgá kürtöltem volna, mi leszek, pedig nem, szóval most itt az ideje.

És értitek, én ezt bevállaltam, most mondjátok, hogy nem vagyok egy világra szóló mazochista. Lesznek apró változtatások, de istenem, azért még mágus nem vagyok, hogy lebegő szárnyakat rakjak a botra (magát a botot sem tudom megcsinálni ízlésesen, minden domború meg dlfnerjknfvdmsnfjr, szóval tökmindegy)

 Egy kicsit brutálisan túl (???) rózsaszín a cucc, de nem izgat, mert lila hozzá a paróka, meg bongyori copfos, és ezzel engem levett a lábamról, mert rohadtul imádom a lilát meg a göndör copfokat. Lesz mellettem még két Aisha (a másik két fejlődési ágat szemelték ki maguknak), amik közül az egyiket inkább bevállaltam volna (többet fed meg nem ilyen anyámkínja csiricsáré, amit ki kell merevíteni mindenfelé, hogy álljon valahogy), de foglalt volt, meg úgyis ezzel a karival játszottam, nem azzal, szóval én idióta belementem, hogy én ezt megcsinálom.
 A LEGNEHEZEBBET. Tényleg, már nem tudok elég frappáns jelzőt aggatni magamra.
 Nyárra valami egyszerűbbet csinálok, fegyver nélkül, vagy maximum valami egyszerű pengével, egyszerű ruhával, mert én még egyszer ennyit egy cosplayért nem szenvedek, amíg nem értek hozzá eléggé, hát na. A kontaktlencsém sem fog megjönni addigra, és még 5 napom van befejezni.
 Többek között emiatt (hogyfogoméneztbefejezniúgyhogynetörjemkettéidegességembenaztarohadtbotot) már egy hete borzasztó ingerült vagyok, meg a szokásosnál is bunkóbb, nyomott és nyűgös, az életkedvem meg valahol elveszett és nem találom. Az utóbbi pár napban elég sok embert igen csúnyán elküldtem a búsba, már aki volt olyan bátor, hogy rám írjon, meg nem is nagyon tartottam senkivel a kapcsolatot, tisztára befordultam meg minden, hát borzasztó volt azért ez az egész. Még mindig rajtam ül a nyomorultság érzése, de kezdek kicsámpázni belőle, remélhetőleg conig elmúlik és nem egy negatív érzésekkel töltött kézigránátként vetődök be oda.
 Ja, amúgy főzés, múlt szerdai nap, hát nagyon awesome csapatom volt, olyan pörköltet főztünk amit szabadalmaztatnunk kellene. Elég sajátos volt, meg fingunk sem volt, mit mikor kellene és hogyan, de az íze az maga volt a menny. Az mellékes infó, hogy a füsttől azóta is kapar a torkom, a látásom szerintem három dioptriát romlott, a nap végére sírtam-szipogtam-suttogtam, mert nem láttam, nem éreztem szagokat és nem volt már hangom, plusz az eső is elkezdett szakadni, mert miért is ne kezdjen, hát minek süssön a nap?
 Ja, meg voltam olyan hülye, hogy a szokásos táskámmal mentem el, hát annak azóta is remek kis füstös aromája van, pedig mosom kezeim, én megtettem mindent az ügy érdekében, de nem lett teljes a siker.
 Hazafelé rongyosra ázva jöttem, mert persze nem vittem kabátot, csak egy jó bő melegítőpulcsit kaptam rá a felsőmre, merthogy "ez lehet füstös". Oké, volt kapucnija, de az esernyőmet nem vittem, mert nem fértem már úgy sem el, és bíztam a szerencsémben, olyanom meg ugye nincs, ez mindig kiderül. A kapucni persze nem védett mindenhol, a frufrum tincsekben lógott, a sminkem a sírástól meg az esőtől vegyesen édes kis monoklit képezett a szemem köré, ráadásul rohadtul le voltam fáradva és vegetatív üzemmódban működtem már csak, a buszsofőr is csak nézett, hogy honnan jöhettem, ki ölt meg, miért tértem vissza, milyen zombivírus kering és anyway, miért akar egy élőhalott buszozni, de végül hazakeveredtem.
 Jó volt. Én élveztem. Mármint komolyan, most ironizálás nélkül.
 Tudjátok, milyen rossz, hogy egy csomó dologról akartam írni, de teljesen kiment a fejemből, mire ideértem? Pedig mozgalmas egy hétvégém volt. Szerintem ezért hagytam abba a blogolást, mert mindig tele volt a fejem, hogy na, ezt majd leírom, mert tökjó meg satöbbi, aztán mire itt vagyok, nem tudok miről írni, csak picsogok jobbra-balra. Mondjuk mostanában csak picsogni tudok, mert valamit nagyon ordasan elrontottam és a karma most kamatostul visszafizet nekem mindent. A legjobb dolog, ami az elmúlt két hétben történt velem, hogy kaptam egy szelet ehetetlenül fos csokit, de erről meg nem tudok áradozni.
 Jajj, emberek, felmentem erre a gagyi chatroulette-koppintás ismeretlenek.hu-ra (emlékszem, mikor még a chat.hu volt a menő, meg a honfoglalón a társfoglaló, ajajé). Egy emberrel beszéltem, akinek minden harmadik mondata az volt, hogy "linkelj már magadról egy képet" (előtte meg, mikor le mertem írni, hogy pajti, felszólított, hogy pajti nem, maximum dugópajti - hát nem édes a drága, hogy ilyen lassú tempóban igyekszik megközelíteni? Tiszta romantika gyerekek). Nem volt neki elég elrettentő az, hogy előbb küldene máglyára, miközben szenteltvízzel permetez, minthogy a kisnövésű haverja feleszmélne, egy idő után meg meguntam és csak löktem neki az ökörségeimet, mire csóri leblokkolt (ez természetes reakció, így, anonim, meg az olyan ismerősöknek, akikkel már régebb óta tartjuk a kapcsolatot, elviselhetetlen mennyiségben tudom lökni a nonszensz baromságkat), én meg leléptem.
 Pénteken úgy volt, hogy majd átmegyek Regináékhoz és ott alszom és Terázunk és nagyon jó lesz meg minden csudaság - hát nem mentem, merthogy itthon maradok cp-t varrni.
 Persze, hogy pont aznap volt egy k#&@÷Đ@ áramszünet nálunk, elég hosszú ideig, hát PERSZE, HOGY VOLT.
 És akkor még valaki kételkedik abban, hogy nem vagyok szerencsétlen. Pfth. Szobrot is mintázhatnának rólam ennek jegyében, kéremalássan.
 Amúgy meg Zsóval ilyen kis pofás orkán erejű szélben elcsatangoltunk, aztán jött a zseniális ötlet, hogy csináljunk képeket, merhogy' neki kell, selfiezni meg nem annyira buli. Na hát ezekből minden lett, csak értelmes kép nem, viszont van pár exkluzív fotóm arról a popsiról szuvenírként - majd ha jövőre visszanézzük, mert miért ne, akkor nosztalgiázhatunk, hogy "ja, akkor ilyen volt, azóta mennyit változott a kicsike?"
 Néha tényleg mentálisan fertőző betegnek érzem magam, vagy nem is tudom, de tökmindegy.
 Írnék még egy csomó dologról, de azok még ennél is lényegtelenebbek, pedig már ez az egész maga is elég értelmetlen. Majd máskor.
 Sayonara~ (el sem hiszem, hogy ez mennyire nem illik hozzám.)