Oké, kezdjük azzal, hogy ennek a könyvnek veszek egy kis frakkot, oltár elé állítom, hozzámegyek feleségül és boldog életünk lesz az örökkévalóságig. Még anno kinéztem, hogy elég jónak tűnik, de volt egy fantasy, amivel megszívtam nem is olyan rég (nem volt rossz, csak én többet vártam), aztán végül nem vettem meg, most viszont kölcsönkaptam Mitukitól, és a 200. oldalnál MÁR eljutottam erre a pontra, ahol most tartok. Jó. Méghozzá nagyon. Finnyás vagyok könyvek terén, és ritkán dicsérek valamit halálra (meg úgy alles zusammen ritkán írok a könyves élményeimről ide, ugyanis nem kultúrblog, ahhoz nekem sosem volt ingerenciám, hogy a mocskosul szar rosszabb könyvekről is hetente számadást firkáljak gondos kritikával alátámasztva, pláne, hogy ez szerintem egy objektív dolog, szóval meh), de ilyen jól felépített fantasyt a Song of Ice and Fire-t leszámítva rég olvastam. És a szereplők, a világ, a történet, mindegyik egy-egy kis szerelmem és ugh.
 Talán kevésbé elfogulatlanul tudnék róla írni amúgy, ha hagynám leülni a baromi nagy lelkesedésem, ami amúgy úgy lángol, hogy erdőtüzet tudnék vele szítani mindenféle metaforikus módon, szóval ezt most ennyiben is hagyom, de az biztos, hogy fogok még egy bejegyzésnyit áradozni erről.
 Apropó, megjött az írhatnékom. Tudom, hogy ezt múltkor is írtam, de aztán valahogy mégsem volt az igazi. Az ihleteim elvesztek pár napon belül és sok dolgot félbehagytam, a lelkesedés úgy illant el mint fing az orkánban, csak, hogy villogtassam rendívül lírikus és művelt énem hasonlatok terén, és ami a legrosszabb, nem volt karakterötletem.
 Tudniillik, nálam ez úgy működik, hogyha megtervezek egy karaktert, akkor tudom, hogy írni fogok vele. Megalkotom minden egyes apró részletét, hogy szinte a saját kis Kvazimodómnak érezzem, és akkor már tudom, hogy én írni fogok, sokat, és olyat, amire talán büszke lehetek. Nyár eleje óta nem történt ilyen velem, abbahagytam minden projektem és amúgy nyomottabb is vagyok, mert hiányzott. Aztán most valahogy jött az inger meg az ötlet és szerintem neki fogok ülni. Mostanság.
 Remélem, mert kell. Már nagyon.
 Aztán bocsánat, hogy életjelet nem adtam magamról, de szó szerint nem történt velem azon kívül semmi, hogy volt a névnapom és az utóbbi időben sokkal kevesebbet eszem és jóval többet alszom, mint az eddig történt, a semmiről meg nem tudtam volna olyan bő szavú unalmas monológokat gyártani, mint eddig, mert ez már az elbeszélhetőség szintje alatt volt, de végül megtört a jég, eljött a con, nekem meg van végre miről pötyögnöm itt.
 Eleinte úgy volt, hogy civilben megyek ki, de végül Rukiék közreműködésével próbáltam valami seifuku-félét magamra dobni parókával, fésülgettem-ápolgattam is a copfot, mert valami irdatlan siralmas állapotban kaptam vissza mind a kettőt (soha a büdös életben nem adok kölcsön parókát senkinek, akiről nem tudom, hogy mennyire ért hozzájuk, ezt most egy életre megtanultam), de végül amúgy tök fölöslegesen, mert a copfom elázott, vizesen még nehezebb volt és inkább levettem, szóval rövidben toltam utána.
 Reggel épphogy elértük a vonatot, találkoztunk az állomáson egy Kurokoval, a metrónál leállítottak minket, hogy hova megyünk ilyen szerelésben, mert már nem egy "fura göncöst" láttak errefelé D: Aztán ugyebár megázás, lepakoltuk a cuccaink és indultunk sétálni, elvoltunk, nagyon nem is keresgéltem ismerősöket a tömegben mert tudtam, hogy alig jött ki közülük valaki, mondjuk azért Ryo-t kiszúrtam a Cry cp-ben meg beszéltünk pár szót. Összeszedtük Mátéékat, próbáltuk helyben vészhelyzet-szerűen parókát vágni meg formálni, hát olyan lett, amilyen, csodát nem tudtunk csinálni de a célnak megfelelt és nem is érkezett rá panasz, szóval boldogság meg örömódák. Máté pedig hozott magával conra egy japán cserediákot, akit kajakozásnál ismert meg, Ryonak hívják (ez így amúgy most visszaolvasva a kettővel előbbi mondatot olyan picit furán jön ki), baromi aranyos, kis félénk volt eleinte meg próbált velünk amolyan angol-magyar-mutogatás-pár becsúszott japán szó mixével kommunikálni, de amúgy teljesen megértettük egymást, a nap végére azért már érezni lehetett, hogy feloldódott és csinált velünk képet emlékbe, meg vett szintén szuvenírként egy magyarra fordított mangát, poénkodott meg minden. Mi meg rácuppantunk a kérdéseinkkel, mert ugye az meg volt bőven. D: Elméletileg amúgy nagyon jól érezte magát és jönni akar majd a következő conra is.
 Aztán leléptünk, hazafelé a vonaton mindenki elcsigázva nekiállt mangát olvasni, miután volt egy kis pánikhelyzet (csak úgy random elkezdett vérezni a vádlim, nem tudom hol és hogy kapartam ki, aztán megindult a zsepivadászat, mert a sebtapasz azért elég nagy luxus, lássuk be, főleg egy fáradt nap után), de aztán visszaállt a béke és nyugalom, Vácon átmásztunk a vonatállomásnál egy olyan kerítésen, amiről 1, azt sem tudtam, hogy ott van és 2, ha tudtam is volna, egy pillanatig nem sejtem, hogy egy jó 10 perces kerülőtől kímélem meg magunkat vele, ha nem többtől.
 Megérkeztünk Rukiékhoz, mindenki készülődött, szépen szállingóztak a többiek is, és olyan baromi gyönyörű tortát kaptak az egyik ismerősünktől, hogy én csak úgy bámultam, mint aki életében nem látott süteményt, sőt, a fogalmával sincs tisztában.
 Az ünneplés élénkebb részéről inkább nem számolok be, Bali hozott lerészegedős jengát, amire amúgy nem sok szükség volt, mert senkit nem kellett noszogatni túlságosan, nagyon-nagyon elvolt a társaság, aztán ez kitartott olyan 3/4 3-ig, utána én csendesen elmentem pihenni Mituki szobájába és úgy egy fél óra múlva arra keltem, hogy Annamari húzgálja ki a fejem alól a párnát, merthogy' neki kell. Nem számít, hogy utána nekem nem lett volna, neki kell. D:
 Aztán végül a kádban aludt (bárki ajánlott neki ágyat, az nem volt jó, inkább aludt a kádban, és ő amúgy még nem is volt túlzottan illuminált állapotában), reggel meg panaszkodott, hogy elfeküdte a hátát. 4-fél 5 körül már mindenki érezte a vesztét és elment lefeküdni, páran ugye elmentek a nappaliból, de a többiek egy briliáns ötlettől vezérelve nagyjából heten kint akartak aludni (és aludtak is, i smell black magic) egy kihúzhatós kanapén.
 Reggel kilenckor kelés, nekem nem volt hangom (hogy miért, az rejtély, pedig nem is dalolásztam túlzottan sokat az én angyalhangommal), aztán szakadó esőben lesétáltam a félórányira lévő buszmegállóba egy darab esernyő nélkül, taknyoltam is egy embereset, de nem zavart, mert összességében a szombati napom a rossz időtől eltekintve baromi jó volt úgy teljes egészében, még akkor is, ha nem ez volt életem legizgalmasabb és legélvezetesebb conja (az még mindig az idén tavaszi).
 Most meg Heroes-ozni van kedvem, de nagyon. Torrent szagát érzem a levegőben, ti nem?
 Mindig is értettem hozzá, hogy kell lezárni egy blogbejegyzést, tudom. (〜￣▽￣)〜